GALAMBÁSZAT    Bálint Sándor

       A galambászat, galambászkodás, galambászság a szegedi férfivilágnak alighanem legnagyobb: kártyánál és bornál, dohányzásnál és futballmérkőzésnél is tüzesebb szenvedélye, amely hatalmában tartja a társadalom minden rétegét: munkást és ipa­rost, tanult embert és parasztot, szegényt és gazdagot. Bizonyára az is számít, hogy a galamb rendszeresen ellátja ízletes hússal a szegény ember konyháját és így az oko­zott kerti kár, piszok és bűz ellenére is, de főleg a családi békesség kedvért az asszony valahogy eltűri. Trágyája a kertben elsőrangú. Ha gomba bántja a paprika­ palántát, a kikezdett helyekre galambgané kerül. Bőrcserzésre is fölhasználták ré­gebben. Szárazon kopasztott tollával olykor párnát töltenek. Ez a hasznosság azon­ban vérbeli galambásznak nem jelent semmit. Teljesen a sportszenvedély fűti.

       Hogy a szegedi galambászat mikor bontakozott ki, nem tudjuk. Egyes galam­bászok a törökökre, török kereskedőkre gyanakszanak,¹ a bizonyítékok azonban hiányoznak. Mindenesetre tudjuk, hogy Szeged 1552. évi ostroma idején előfordu1a galambposta: Ali budai basa ezzel biztatja Héder szegedi béget kitartásra. ²

      Aligha tévedünk, ha a galambászokat a híres régi szegedi darvászok, madará­szok ³ utódainak tartjuk, akik ezt az évszázados készséget és készültséget: haszon­szerzést és sportszenvedélyt a galambászkodás szerényebb, urbanusabb módjában és lehetőségeiben élik ki.

      Bizonyos, hogy a szegedi galambászat a múlt század derekán már virágjában volt. Erről főleg Kálmány Lajos jelentős, de sajnos értelmezetlen szójegyzéke, ⁴ to­vábbá Kovács János rövid megjegyzése⁵ is tanúskodik. Ebből az időből való az ak­kori híres galambászok nevét versbefoglaló mondóka is:

Hódi, Mucsi, Biacsi,

Révész Mírton, Kiss Jancsi,

Figler Márton, Pap András:

ez a hét fő galambász.

Van azonban mindezeknél értékesebb forrásunk is, a múlt század végéről. Ez pedig a szegedi gazdasági kérdésekről sűrűn írogató, egyébként ma már ismeretlen Hege­dűs András újságcikke,⁶ amely a szegedi galambászokat mutatja be. A cikk nem csak történeti értékénél fogva érdemel figyelmet, hanem számos szabatos megfigyeléséért is.

     ¹Magyar Gazdasági Udvar 1931, 1. szám.

     ²Reizner, I, 128.

     ³Takáts S., Rajzok a török világból. III, 38.

     ⁴Kálmány, I. 215.

     ⁵Kovács 253.

     ⁶Hegedűs A., A szegedi galambászok. SzN. 1893, 37. sz.

      Azt mondja, hogy érdemes a szegedi galambászokról beszélni, mert „az általuk tenyésztett szegedi röpgalambok (purclik) a legjobb, legmagasabb röpülésű és legkitartóbb galambok a manap hazánkban dívó összes röpgalambok között."

      Nincs az országnak Hegedűs szerint és a magunk ismerete szerint sem egyetlenmás városa, ahol annyi galambász élne, mint Szegeden. „Vannak legalább is ezren. Népszámláláskor letagadják — írja Hegedűs —, nehogy adót kelljen fizetniük.

Kiállításokon nem vesznek részt. Ennek ellenére is a szegedi purcliknak országos hírük van és díjakat, okleveleket nyernek, így az 1892. évben rendezett zombori ki­ állításon is." Az újabb állapotok jellemzésére később rendre még visszatérünk.

      „A szegedi galambásznak — folytatja Hegedűs — megvan a jó tenyész anyaga, olcsóért kapja a galambeleséget, az eladásra szánt galambokkal nem kell neki városról-városra kóborolnia, a jó fajtáért helyébe megy a vevő. A szegedi galambász „pakszióval" neveli kedvenc galambjait, a magasröptű, jól vető purclijait és a nagy, ízletes húsú gatyásokat. Nap hosszant elgyönyörködik a purclicsapat keringésében és nem álmodik — legnagyobb részének fogalma sincs díszoklevelekről, csillogó pénz­díjakról."

       Hegedűs szerint ebben az időben „a szegedi nép a galambászokat nem tartotta „mögélhetős" embernek. A szorgos szegedi nép szemében a galambászás csakugyan egyértelmű a restséggel, mert a szegedi galambászok nagy kontingense nem kabátos emberekből vagy értelmes gazdákból áll, hanem többnyire ácsok, kőmívesek, mol­nárok, kubikosok és más, hasonló foglalkozású emberek, a munkásosztály majdnem minden rétegéből. Tán e körülményekben keresendő a szegedi nép ellenszenve a galambászat iránt, hogy éppen azok bíbelődnek a sok időt fecsérlő foglalkozással,

kiknek idejét a kenyérkeresésnek kellene igénybe vennie.⁷

       Ennek oka többek között az is — írja tovább Hegedűs — hogy a szegedi galam­bász nem elégszik meg az udvar közepén felállított galambdúccal, hanem galambjai­nak nagy részét a ház padlásán helyezi el. A háznak zsindelytetőzetét a legfelső sorban kilyuggatja, vagyis ún. lépelő lyukat szokott fúrni minden egyes zsindelyen. Ezek a lépelő lyukak arra valók, hogyha a galambok közé fönt repülés közben idegen galamb vetődik, azt a galambász megfoghassa, jobban mondva meglépelhesse. A lépezés, dufázás a következő: a galambász nádbotot hasogat vékony pálcákká, melyeknek hosszúsága 20—25 cm. E pálcákat megforgatja zúzott, tört lépkeverékben, és ha ide­

gen galamb a tetőre száll, a galambász fölsiet a padlásra és azon zsindelynyíláson, amelyen az idegen galamb áll, kidugja a lépvesszőt a galamb szárnytollai közé. A meg­ lépett galamb szárnyai összeragadnak, a tetőről tovarepülni nem bír, hanem rendsze­rint legurul a tetőről. Ha színtetőn, tűzfalon, egy más magasabb helyen állapodik meg az idegen galamb, akkor dufával lépezi meg, mely nem áll egyébből, mint 4—5 öl hosszú rúdból, melynek végéhez köti gyöngén a lépet."

       „A lépezés és az azzal járó zörej-börej miatt haragszik — Hegedűs szerint —legjobban a szegedi ember a galambászra, melyhez hozzájárul a tető kilyuggatása és ama körülmény is, hogy a galambnak nagy mennyiségben való tartásával tisztátalan­ság is jár. A galamb után maradt szemét rothasztja a különben is vékony zsindelytető­zetet."

       „A meglépelt idegen galambot vagy kiváltja busás váltságdíjért (különösen, hajóröptű, vetős a zsákmányul ejtett galamb) a tulajdonosa, vagy ha ez nem történik, a galambász megszoktatja, vagyis 3—4 hétig félsötét padláson tartja, mely idő alatt a galamb elfeledi eddigi tartózkodási helyét, és azután a csapatához osztja be, összepároztatja."

     ⁷Ebből a korból való életkép Cserzy M., Börcsök Mihály galambjai. In: Kint a pusztán.

Szeged 1899, 121.

        „Az elbirtoklásnak e különös módján aztán nem segít se bíró, se kapitány. A sze­gedi galambászok nem is mennek az elfogott galamb visszaítélése végett a bíróhoz,, hanem kiváltják és iparkodnak ők is elfogni a másik galambját."

       „Ezért van Szegeden kevés intelligensebb tenyésztő, mert a művelt ember meg­unja a folytonos csereberét, kiváltást, ha a galambász elfogja galambjait."

      „Galambász számba — írja Hegedűs — Szegeden az megy, aki legalább 5—6 párpurclit tart, azokat felkergeti, hogy szép szállásukban, magas repülésükben gyönyör­ködjék. Mondhatni, gyönyörű látvány is az, ha egy jól betanított purclicsoport(10—14 db) a tetőről felriasztva, csigaalakban a ház fölött keringőzve emelkedik föl­jebb és följebb a levegőben. Az együtt keringőző csoportban mindig van egy-kettő,amely vet (vetős purcli). Ezek keringőzés közben kivágnak a csoportból, följebb

száll­nak annál egy pár méternyi magasságra és a repülést elhagyva, mintegy gurulva, fo­rogva a levegőben visszaesnek, visszavetnek a csapat közé és repülnek tovább. E lát­vány élvezete a legédesebb jutalom a galambásznak fáradozásaiért."

       Hegedűs igen találó jellemzése szerint „a galambásznak és galambnak közös ellensége a vércse. Impozáns látvány, mikor a magas rétegekben keringőző csoportot űzőbe veszi a vércse. Egy-egy járatlanabbat kiűz a csoportból és azt kergeti, űzi a le­vegőben. Ha galamb gyors menekültében csak egyszer is megbukik és nem egyenest ereszkedik, vágódik lefelé, akkor elveszett. A vércse alája kerül, begyébe vágja a kar­mait és nyílgyorsasággal repül tóvá zsákmányával."

       Végül megemlékezik a galambpiacról is. „A szegedi galambpiac egymagában ve­tekedik egy kisebb kaliberű kiállítással. Többnyire zsákokban viszik föl a piacra a galambászok az eladásra szánt galambokat. Van ott fehér gatyás, parasztgalamb, fe­hér purcli, feketehátú, vöröshátú, fésűs vagy örvös galamb, begyes galamb, vadóc, a legkülönfélébb fajták, a legtarkább vegyülékben. Érdekes elnézni, mint húzza ki a vevő előtt a galambász a zsákból a galambot, farktollait, szárnyát és lábait össze­fogva, gyengén megsimogatja és az öntetszelgés s számos dicsérő szavak között kínál­

ja megvételre."

      „Aránylag olcsóért vesztegetik. Jó repülő purcli párja 1—1,50 forint közt inga­dozik, míg kiállításainkon 2—3 forintot is, sőt többet is elkérnek érte a kiállítók. Régi galambász famíliák, a Hódiak és Kaminárok és az általuk és utódaik által te­nyésztett galambok is ugyanoly neveket kapnak : Hódi-fajta, Kaminár-fajta. Ezek a fajták azután keresettek és egy párnak ára 5—6—10 forintra is felrúg."

     „Kerül egy-két galambtenyésztő az intelligens elemek között is, akik azután sportként űzik a galambtenyésztést. így Aigner Ödön és Zsótér Bertalannak szépszá­mú kitűnő szegedi fajgalambjai vannak."

      Cikke végén Hegedűs ígéri, hogy legközelebb „a legjobb szegedi röpgalambokról, a szegedi fajról fog megemlékezni." Sajnos, erre nem került sor. Mindebből is azon­ban világosan kitűnik, hogy Hegedűs értékes állapotrajzot hagyott a századvég szege­di galambászkodásáról hátra.

      A következőkben egyrészt éppen Hegedűs Andrásnak a maga nemében igen értékes és hasznos beszámolóját egészítjük ki, másfelől pedig jellemezzük a XX. szá­zad szegedi galambászkodását is.

      Először is magát a galambot mutatjuk be. Felsoroljuk, hogyan különbözteti meg a galambász szín, fej, szárny, farok és láb, egyéni természet és fajtajelleg szerint őket egymástól. Ezt a páratlanul kiművelt szóanyagot már Kálmány Lajos is némi figyelmére méltatta, de sajnos nem értelmezte. Szerencsére legnagyobb részüket öreg galambászok segítségével még meg tudjuk fejteni, sőt ki is egészítettük.

       A galamb szín szerint lehet fakó, fehér, fekete, kék,potykáskék (=apró kék és fe­kete tollak váltakoznak rajta), félkék ( = fekete tollazatú, kés farkú), májjas ( = máj­foltosszínű), rezsdás

 ( = rozsdaszínű, fekete és kék galamb párosodásából), sárga, vö­rös, táblásvörös ( = a szárnyakon vörös foltok), tiszta ( = egyszínű), örvösfehér ( = fe­hér, de a feje, begye piros), vörösörvös, nagyörvös ( = az örv terjedelmes), kisörvös ( = az örv keskeny).

      Háta szerint: szívhátú ( = a hátán szívalakú, tarka tollazat van), hátas ( = ugyanaz), vöröshátú, kékhátú, sárgahátú, feketehátú, fakóhátú, májhátú ( = sárga foltok vannak a hátán), potykáshátú

 ( = potykáskék a háta), rezsdáshátú, kishátú ( = kevés a tarka tollazat a hátán), nagyhátú ( = gazdag a tarka tollazat a hátán), darabhátú ( = hátának tollazata kétoldalt nem egészen egyforma színű).

      Fej szerint tisztafejű ( = nincs tarkaság a fején), csöppentöttfejű, csöppesfejű ( = tollazatától eltérő színű csöpp van a fejebúbján,) kiscsöppesfejü, nagycsöppesfejű ( = ugyanaz a csöpp nagysága szerint), szeplösfejü ( = csöppesfejű, de még kisebb szeplőszerű tollak is vannak körülötte), szárcsafejű ( = tarka tollazata egészen az orráig ér), teleszárcsafejű ( = ugyanaz, de dúsabb),

fűsűs ( = fésűszerű tollazat ível a feje tetején), kisfűsűs, nagy fűsűs, csákányfűsűs ( = szétálló, fésűszerű bóbitája van), pofás ( = tollakból kis fekete folt van az állánál), telepofás, telepofájjú

 (= a folt aszája szélétől a szeméig húzódik), bajuszos ( = kis fekete folt van az állánál), vastagbajusszú, vékonybajuszú ( = ugyanaz a folt nagysága szerint), kravátlis, kravádlis

 ( = bóbitájának színe egészen a begye közepéig lehúzódik),/i/fes (= színes tollcsomó van afülénél), vinklifüles ( = ugyanaz, de szögletes), húzottfüles (— ugyanaz, de egé­szen a szeméig ér), rajzos

 ( = apró tarka tollpihék vannak a fülénél), karikásszömű ( = szemgolyóját szürke karika övezi), döglöttszömű ( = ez a karika hiányzik), pirkadtszömű ( = kivörösödött szembőrű), szömők

 ( = szemhéja fölött fekete, szemöl­dökszerű pihéi vannak), felemásszömű ( = egyik szeme fehér karikás, a másik dög­lött, vagyis nincs karikája).

      Begye szerint: bögyös ( = nagybegyű), gugás (= ugyanaz).

      Szárnya szerint : fakószárnyú, feketeszárnyú, kékszárnyú, sárgaszárnyú, vörös­ szárnyú, csapottszárnyú ( = a vezértolla fehér, a többi tarka), csapott ( = ugyanaz), csíkosszárnyú {— fehér tollazatában tarka is akad), csöppentöttszárnyú ( = tarka pöttyök vannak a tollazatán), tarkaszárnyú

( = szárnyában fehér és tarka tollak egy­más mellett váltakoznak), sterhpliszárnyú (= hátas galamb, tollazatának szélén a hát színei újra föltűnnek), abrincsos ( = tarka karikák vannak a tollazatán), girincös (= a háta közepén a farktollig egyszínű sáv húzódik), girinctelen (= a hát és farok között nincs fehér sáv), tyúktarka ( = tolla a tarka tyúkéra emlékeztet), szíves, koszo­rús, nyergös

( = hátának és farkának tollazata feltűnően, nyeregszerűen ível), ódalas (=tollazatának, szárnyának színe kétoldalt kissé eltér egymástól), elejes ( = kis fehér­ség van a begyén), kékcsíkos ( = kék galamb fehér szárnytollakkal), feketecsíkos ( = fekete galamb fehér szárnytollakkal), vöröscsíkos

( = vörös galamb fehér szárny­tollakkal), sárgacsíkos ( = sárga galamb, fehér szárnytollakkal).

      Orra szerint: rütyüórú {— rövidorrú).

      Farok és láb szerint : telifarkú, telefarkaljas, farkaljas ( = olyan galamb, amely­nek farka alatt 3—4 hosszú fehér tolla van, a többi az alapszínnel egyezik), nadrágos ( = a tollazat tarkasága egészen a lábszárig ér), telenadrágos ( = a fekete hasonfehér csík húzódik végig), gatyás ( = a lábujjak is be vannak nőve tollal), kisgatyás ( = kevés toll van a lábujjakon), nagygatyás (= lábujjait teljesen beborítja a toll).

      Tulajdonjegy szerint: vágottórú, vágottkörmű. A galamb egyéni temészete szerint: fönnjáró, magosröpülő (= magasan szeret repülni, főleg a purcli, bécsi), fődigvető, l'éesös ( = olyan bécsi, amely fönn a levegőben elkezd forogni, nem tudja abbahagyni és a végén a földön rendesen agyonzúzza magát), vetős ( = olyan galamb, amely repültében több bukfencet is vet), vetőpurcli

(=ugyanaz), vetőgalamb ( = ugyanaz), forgós ( = olyan bécsi, purcli, amely hátra­felé is tud bukfencezni), fúvós ( = a csőrén át fel tud fúvódni), amambrukkus ( = „ki­búgta az amambrukkut". Kálm. I.: 215. Nem hallottuk), szokott ( = házhoz szokott, már nem lehet elzavarni), szokatlan

 ( = még nincs a házhoz szokva, szoktatni kell), leálló ( = a gazdájához szokott, leszáll hozzája), kijáró ( = ki lehet engedni, mert úgyis visszajön), szálló, szállás ( = alkalmas a hajtásra), kódorgó

 ( = a levegőben egymagában kóválygó, falkájától elszakadt galamb), őgyelgő ( = ugyanaz).

     Nem szerint: kangalamb, bakkgalamb ( = hím), nyőstény galamb, csíragalamb ( = ennek nem kél ki a tojása). Két galamb párzik, páradzik, epárzik ( = megtalálja a másikban a maga párját,) kőt

( = költi a tojását), visszaköt ( = olyan fiókát költ ki, amely nem felel meg a várt fajtának, hanem az ötödik-hatodik ősre üt vissza).

     Kor szerint : fők, fiókgalamb, galambfi, galambfiók, sipítós ( = kisgalamb, fióka), páradzós

 ( = olyan fiatal galamb, amely már alkalmas a költésre), öreggalamb ( = ki­fejlett galamb). A fiókák neve szerint van bécsifiók, parasztfiók, postafiók, purszlifiók, vadócfiók, pávafiók, stb.

     Hang szerint: búg ( = turbékol), brukkol(= ugyanaz), sipít (a fiókgalamb).

     Mozdulata szerint: száll, vet ( = bukfencet vet a levegőben), forog ( = hátrafelé bukfencezik a levegőben), ereszködik ( = leszállóban van), gurít ( = hátra vágódik, röp­tében hátára dobja magát), tűnik ( = eltűnik a szemhatárunkból), szű (Kálmány I, 215. = ?), szövődik (Kálm. T, 215 = leszállóban keresi a helyes irányt), terít ( = ki­terjesztett szárnyakkal lassan ereszkedik lefelé), húz

( = egy-két galamb a falkában élre tör és vezeti a többit).

       A galamb föl nem sorolt testrészeit a szokott, köznyelvben is ismert, más szárnya­ soknál is használt nevekkel jelölik meg. Mégis ki kell emelnünk a tollazatnál a vezértoll{— a szárny legfejlettebb 10—12 tolla), szárnytoll és farktoll nevét.

      Ami a fajtát illeti, vérbeli szegedi galambász csak olyan galambfajtákat tart, ame­lyek repülésükkel, de amellett hűségükkel és ragaszkodásukkal is különösen kiválnak,és alkalmasak arra, hogy sportszenvedélyét kielégíthesse velük. Ilyen legelsősorban a szögedipurszli, vagy purcli (nyilván a német Purzel szó származéka), amelynek orszá­gos híre van, és a magyar galambászok társadalmában szegedi keringő néven ismere­tes. Egy szakíró, Winkler János⁸ így jellemzi :

       „A szegedi magasrepülő keringők kivétel nélkül mind kontyosak (fésűsek, búbo­sak), sima (suta) fejű eddigelé még nem észleltetett köztük. Igénytelen megjelenésű kül­seje után ítélve, első pillanatra nem teszi nagytehetségű galamb benyomását a szem­lélőre, de aki elemükben, munkájukban látta őket, annak rögtön kedveltjei lesznek.

A szegedi magasrepülő keringők kitűnő tulajdonsága a hosszan kitartó és szabad­szemmel alig, néha pedig ki sem vehető magasrepülésben áll. Vannak egyes példányok, amelyek 8—9 óra hosszat is repülnek egyhuzamban a szédítő magasságban, s ez a tulajdonságuk a szegedi keringők otthonában, Szegeden és annak környékén már föl sem tűnik. Mennél magasabban (1200—1400 m) és mennél kitartóbban röpülnek, annál nagyobb a tenyésztők öröme és büszkesége.

        ⁸Winkler J., Galambtenyésztés. Budapest 1925, 111; A szegedi pruszli egyéb jellemzései

Balassa Gy., A szegedi magasrepülő keringők. Szárnyasaink 1891, 85. és 1896, 190; Dudás J.,

A Szegeden megtartandó galambröptetésről. Szárnyasaink 1896, 91. 109, 126; Szőke P., A szegedi

magasrepülő galambokról. Szárnyasaink 1896, 159; [névtelen]. A szegedi keringők ügye. Szárnya­

saink 1896, 238; Lovassy S., Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik. Bp. 1927,

403 ; Leidenfrost Gy., Házi állatsereglet. Bp. é. n. 32; Legújabban Teremi G., A galamb. Bp. 1956,128 ;  Péterfi L, A házigalamb és tenyésztése. Bukarest 1970, 177—180.

       Színváltozatuk igen gazdag. Mind a négy alapszínben és fehérben is előfordul­nak, azonkívül vannak még fakók is minden színben és deresek. Vannak jelzettek is,így csapottszárnyúak, szívhátúak és külön szegedi különlegességként szerepelnek az úgynevezett örvösök (tarkák)."

      „Nagyságra nézve — írja tovább Winkler — a kis sirályka-galamb és az erős, tel­jesen kifejlettparlagi galamb között váltakoznak. Az evezőtollak majdnem a fark­tollak végeit érintik. A szép, büszke, karcsú, hattyúszerűen hajlított nyakon nyugszik a keskeny, nemes fej. A melle széles, kissé kiálló. Teljesen kifejlett és jól gondozott állatoknál a túlszélesség miatt középen a mellet ketté metszőnek látszó mélyedés van : szárnyait könnyedén oldalához simulva hordja. Tollazata gyengén testhez simuló és laza. Csőre és körmei a tollazat színezete törvényeinek megfelelő, ugyanis : a kék és feketénél fekete, a vörös, sárga és fehéreknél, valamint a fakóknál világos szaru színű.

Szemük színe az egyszínűeknél gyöngyszín és narancssárga, vagy narancspiros, a szívhátúaknái többnyire sötét, ún. bükköny szem, de vannak gyöngy színszemű és sárgaszemű egyedek is. A legtöbb kedvelő a gyöngyszeműeknek ad előnyt. A szem­gyűrű némelyeknél keskeny, más példányoknál erős, kissé dudoros. Színe csukvatartottaknál halavány, a szabadonszállók némelyikénél világos, míg a túlnyomó rész­nél barnás, de sohasem piros. A piros szemgyűrűs állatok nem kedveltek, sőt ezt a szegedi tenyésztők jellegi, vagyis határozott szépséghibának tekintik.

       A magas repülésen kívül még egy figyelemreméltó jó tulajdonsága van a szegedi keringőnek: a galambházhoz való ragaszkodása, ahol született, vagy ahol fiatal ko­rától fogva megszokott. Képes néha napokon keresztül is étlen-szomjan kedvelt ott­honát keresni, anélkül, hogy más udvarba vagy galambházba berepülne."

       Mint mondottuk, a szegedi keringő eredetére semmi biztos adatunk nincs, de Winkler szerint a legnagyobb valószínűség amellett szól, hogy e keringők őseit — mi­után jellegük keleti vérre vall — annak idejében a törökök hozták magukkal.

      Megemlítjük itt, hogy Winkler János szerint a bácskai keringő, és a miskolci kontyos keringő a szegedi keringőből tenyésztődött ki, de Péterfi István szerint még a kaposvári magasszálló, aradi szalagos keringő, a szabadkai rözgőszíves (suboticki

drhtavi golub), a szabadkai magasszálló (suboticki visokoletac), sztapári magosszálló (staparski visokoletac), topolyai magosszálló, zombori magosszálló (somborski viso­koletac, kru moletac), makai keringő is.

       Itt Szegeden az egyes purclifajtákat kitenyésztőjük neve után is meg szokták különböztetni. Sok családban nemzedékről-nemzedékre öröklődő szenvedély a galambászkodás, ami aztán sajátos típusok kinevelésében is megnyilatkozik.⁹ így a már idézett mondókában is előforduló Hódi-család nevéhez a hófehér tollazatú, sárga­szemű, csontfehér körmű és orrú fehér purcli, másképpen hódigalamb, hódifehér kite­nyésztése fűződik. Hasonló a máléfajta, máléfehér, máléörvös, amely nevét a Málé csúfnéven emlegetett Aa/wár-családtól kapta. Már eltűnőben van: tollazata, csőre

fehér, a feje pedig paradicsompiros. Ismeretes volt régebben a Kaminár-család után a

kaminárgalamb is. Nem emlékeznek különösebb jellegzetességére, de kiváló gond­dal tenyésztették. Ilyen purcliféle a manapság is kedvelt és elismert badéféle, badeféleis, tenyésztője Bozóki, csúfnéven Badé István alsóvárosi galambász, foglalkozására nézve vasutas után. A purclival való foglalkozásnak, hajtásnak purclizás neve is hall­ható.

       Kálmány Lajos megörökítette még a szintén tenyésztőjükről elnevezett bátorifehér, liptaikék, hubertsárga, Kismiska Náciféle lépes nevezetű purclifajták emlékeze­tét is, de korunk galambászai ezekről már alig tudnak a nevük hírén kivül valamit.

       ⁹Látogatás a szegedi galambbörzén. Délm. 1929, 279. sz.

A hubertsárga azonban nyilván Hubert András felsővárosi szűrszabó nevével függ össze.

       Szakmai leírásokban előfordul még a jórészt szintén jeles szegedi galambászok nevét őrző aignerfekete (fehér csőrű, kockás fejű), batancsfekete (fekete csőrhegyű), batancskék (kockásfejű,|világoskék), batancssárga (hosszúkásfejű), batancsvörös (nagy­testű), b'ézdánkék (közepescsőrű, világoskék), bitópiros, bitóvörös (széles szembőrű, dülledt szemű, kiváló röptű), hasonlóan családnévi címervörös, gácsérfekete (nyúlánk, körtefejű), gálfekete (kistestű, közepes csőrű), irhágerkék (világos), irhágersárga (kis testű), kekezovicskék (— közepes csőrü, sötétes), kocsisfehér, kopaszvörös, kopasz­hátas, liptaisárga (hosszúcsőrű, körfejű), mecsekifekete (vörös szemű), mészároskék (világos), révészvörös (keskeny kontyú), roziárvörös (szép állású), sütőkék (világoshék), szankakék (homályoskék), zsótérfekete (kicsiny, kitűnő röptű). Ezeket mi nem

hallottuk, de használatuk biztosra vehető.

       A másik igen kedvelt keringő fajta a bécsigalamb, vagy röviden csak bécsi. Kerek, sima a feje, kurta a csőre, nincs fésűje. Tollazatának színe szerint van bécsikék, bécsi­ vörös, bécsisárga. Winkler szerint még nem sikerült tisztázni, vajon Bécs vagy Pest-e a szülőföldje. Úgy véli azonban, hogy a török hódoltsággal került hazánkba, és innen Bécsbe, Pozsonyba, Prágába. Hogy a mai jellege szerint hol, melyik városban tenyész­tették ki, nem tudjuk. Kitűnő tulajdonságainál fogva világszerte elterjedt.

       Szegedre talán a céhesség korában került, amely az akkori iparosvándorlás mel­lett egyúttal természetesen kultúrjavak nagyfokú cseréjét is jelentette. A szegedi ga­lambászok erősen ragaszkodnak mind a purcli, mind pedig a bécsigalamb fajtisztasá­gához. Sem egymással, sem más fajtákkal nem keresztezik őket. Az esetleg mégis elő­forduló korcsokat levágják,megeszik.                        Törzsökös szegedi galambász csak ezt a két fajtát : a purclit és a bécsit kedveli, becsüli igazán. Mégis a purclitartóké a túlnyomó többség azokéhoz képest, akik a bécsiért lelkesednek.

        Mellettük ideig-óráig más sportgalambok is divatoztak Szegeden. Ilyen volt a kilencvenes években a hanóvergalamb, röviden hanóver, amelyet Winkler János 'han­noveri keringő' néven jellemez. Öreg galambászok értékes fajtaként emlegetik, tel­jesen meghonosodni azonban nem tudott. Ma már csak az idősebb nemzedékek em­lékeznek rá.

        Ugyanez a helyzet a sturtli néven ismert keringőnél is, amely a bécsihez hasonló tarkatollú fajta. Szintén a bécsigalamb rokona a pörtli, de nyaka és orra rövidebb, feje kerek. Jellemző rá, hogy forogva, hemperegve, örvénylő mozgással ereszkedik le.

Főleg Budapesten kedvelik. Városunkban több kezdeményezés ellenére sem tudott népszerűvé válni, elterjedni.

Végezetül megemlítjük, hogy a purclinak van egy régebbi, de már kihalóban levő változata is. Ez a bíbicgalamb, amelynek csákányfésűje, bajusza vagy pofája van. Jó fajta volt, de nem mutatós.

         A vérbeli szegedi galambászt a keringő, sportgalambok mellett más galambfaj­ták, így a hús- és díszgalambok nemigen érdeklik. A teljesség kedvéért mégis megemlé­kezünk róluk, hiszen a galambtenyésztőknél előfordulnak.

        A húsgalamb a szegény, sokgyermekes munkásnak, altisztnek, szegény iparos­nak családjában értékes táplálék. Ebbe a körbe számos galambfajta tartozik.

        A parasztgalamb tollaslábú, vagyis gatyás fajta. A tollazat bősége szerint van kisparaszt, nagyparaszt. A törökgalamb a Szegeden tenyésztett legnagyobb fajta, nehézkesen repül, kevesebbszer költ. A húsgalambok közé tartozik a csirkegalamb is, amelynek nagysága a csirkével vetekszik. Az angolbögyös nagyhúsú idegen, de már Szegeden is itt-ott előforduló galambfajta. A begyét beleheléssel labdaszerűre föllehet fújni. Díszből is, húsáért is tartják. Ez a helyzet a strasszergalamb, tanyaiak ajkán drasszer esetében is, amely Ausztriából került át hozzánk. A postagalamb, különösen pedig a vadóccal keresztezett posta keverék változata éppen úgy, mint a félpáva (el­ korcsosult pávagalamb) szintén a húsgalambokhoz tartozik.

       A postagalambokkal való foglalkozás Szegeden csak újabban kezd jellegzetes sporttá válni, de azért már akadnak egyes kiváló tenyésztők. Beidomításának legfőbb eszköze a röptetés. Ez abban áll, hogy a fiatal, kifejlett postagalambot kalickában elviszik valamelyik környékbeli faluba, így Tápéra, Szentivánra, Dorozsmára és itt a Város felé fordulva eleresztik, vagyis mint mondják: röptetik, beröptetik. Könnyen hazatalálnak. A következő alkalommal már messzebbre :  Félegyházára, Kecskemétre viszik és itt eresztik szabadon. Ezután még távolabbi vidékekre kerül sor.

       A díszgalambok között első helyen áll a pávagalamb. Ritkán előfordul még a kariergalamb, amelynek orrán szemölcsszerű dudorodás van, továbbá a kínai, máltai és a szalinett. Egyesek a parasztot, angolbögyöst, strasszert is díszgalamb gyanánt tartják.

*

        Külön emlékezünk meg a parlagi galambról, amelynek nálunk vadóc, olykor rimóc legszokottabb neve. Van kint a szabadban, tanyákon, de azért emberi környe­zetben élő fajtájai Van olyan is, amelyet húsáért már tenyésztenek. A vadóc a leg­ értelmesebb fajta a hírében áll. Farktolla sima, szálltában nem tud keringeni. Igazi galambász nem tartja. A vadóc egy-két évtizeddel ezelőtt még a Belváros több helyén is tanyázott. „A galamb, mondanók — írja egy régebbi újságriport — mikor a Csongrádi Takarék tornyának szelíd szárnyasait látjuk (ámbár onnan már elkerget­ték őket a vércsék), vagy a postával átellenes Wagner-ház üzleti táblái mögül röp­pennek a felhőbe. Épp úgy gyönyörködünk bennük a Szent István-téren, ahol ingyen dézsma jut a gabonapiac révén, vagy a Klauzál téren, ahol Kossuth apánkat száll­dossák körül. Ide a kenyérpiac hozza őket." Kedvelt tartózkodási helyük volt még a Fogadalmi Templom és a középkori Dömötör-torony is,¹⁰ ahol lelkes, megszállott állatbarátok dédelgették őket. Innen a második világháború végén koptak el. A Bel­városban ma már csak imitt-amott látni vadócokat, de a piacok és szérűskertek kör­nyékén még előfordulnak.

       Mint ismeretes, a galamb átlagos életkora 15—16 esztendő, 9—12 éves koráig költeni is tud. Évente háromszor-ötször költ. Két tojását 18 nap alatt költi ki.

       A galambász anyagi helyzetétől, ráérő idejétől, házi körülményeitől függően 10—100 párat is tart. Állománya rendesen állandó. A szaporulatot megeszi, eladja, elcseré­li. Az alapítás rendesen 10—12 pár fiókával kezdődik, amelyeket magához szoktat.

      Vérbeli galambász a maga galambjait egyenként ismeri és még tulajdonjegy nél­kül is megismeri, ki tudja választani, ha idegenek közé téved és esetleg kiváltására sor kerül. Maga a galamb is ragaszkodik hozzá, helyesebben ahhoz a környezethez, ahol — a galambászok szava szerint — elsőbb járt ki a tetéjre. A galambász továbbá magasan a levegőben repülő galambfajtákat sokszor gazdái szerint is meg tudja különböz­tetni egymástól.

        ¹⁰Kalmár-Marton F., A Dóm tér galambjai. Délm. 1941, 285. sz. Galambok jubileumi ünnepe Szegeden. Délm. 1941, 294. sz.

.A galamb, főleg a purszli és a galambász összeforrottságára jellemző, hogy a híres dorozsmai téglaverők, amikor tavasszal egész családostul elmennek vi­dékre, elviszik magukkal kedvelt purclijaikat és ott lehetőleg az otthonihoz hasonló helyen, környezetben helyezik el őket. Egész nyáron ott vannak, hűségesen ragasz­kodnak gazdáikhoz, akik aztán ősszel ismét hazahozzák. Ugyanígy a hajósok is elszokták vinni a galambjaikat magukkal, ott a házuk a mozgó hajón és repülésükből szintén visszatalálnak a megszokott környezetbe.

      Itt emlékezünk meg a táplálékról is. A galambeleség sokféle, így a búzaalj, ku­korica, köles, repce, főleg a káposztarepce, kendermag, napraforgómag, cirokmag, bükköny. Rendesen keverve adják. ínséges időkben apróra vágott kenyérre is sor kerül.

      Többféle galambbetegség van. Ilyen a himlő, amelyet vízben feloldott kékkővel dörgölnek. A szájfájás orvossága a sós zsír, sós vöröshagyma, legújabban az ultraseptil is. A diftériát a torokban forgatott petróleumos tollal gyógyítják. Komoly bajt okozhat a hiányos, rendetlen vedlés, amikor a toll belevakul, vagyis nem esik ki a ga­lamb testéből. Ebbe olykor bele is pusztul.

      Az élősdiek kétfélék. A galambtetű, a galambházban, fészekben fordul elő. Fahamu, újabban DDT-рог beszórásával irtják. A tolltetü, talltetű a szárnyon élősködik. Benzinnel tisztítják le.

      A galambház, tehát a galamb tartózkodási és költőhelye kétféle. A régebbi és máig általánosabb a galambpallás, leginkább valamelyik melléképület padlásának a galambok számára elrekesztett része. A rendes padlásról a galambász számára ajtaja nyílik, hogy be tudjon jutni: feltisztogatni, a galambokat gondozni. Itt van a galambfészök is : a fából összeácsolt ládikába a galambász némi szalmát, szénát tesz. A ga­lamb azután mindenféle csőrében hozott holmival kibéleli. Olykor vasszög, kulcs is található benne. Előfordult már az is, hogy a gazdasszonyának gondatlanságból

szemétre öntött, elveszettnek, ellopottnak hitt aranygyűrűjére, függőjére sokára a fészekben bukkantak rá.

      A galambok a galambházból a kevéssé meredek tetőbe vágott nyíláson járnak ki,

amely fölött a galambcserény, vagy röviden cserény foglal helyet. A cserény a tetőre szerelt kisebb-nagyobb (átlag-mérete szerint 2 m hosszú, 1 m széles, 1/2 m magas) téglaalakú ketrec, amelynek oldalait háló, újabban sodrony borítja. A teteje csapó­ ajtó módjára működik: hosszú, erős zsineg, a cserénymadzag segítségével az udvar­ról felnyitható és lecsapható. Olykor az udvar felőli oldalán még egy kis ajtaja is van a galambok kijárására. A galambok ide a cserénybe kijárhatnak, de nem szállhat­nak el, csak ha a gazdájuk is akarja. Az etetés különben nem itt történik, hanem a földön. A cserény még — mint később látjuk — a kódorgó galambok befogására is alkalmas.

       A galambház másik újabb fajtája a galambketrec, amely több,egyenként 40—80 cm magas emeletet is alkot. Két részből áll. A hátsó része deszkából van. Egyik oldalán annyi ajtó, ahány emelet, elején pedig nyílás, amelyen a galamb kijöhet az erkélyszerű, gátér néven emlegetett előrészbe, amelynek falazata felnyitható sodrony­ból készült. A ketrec mellett természetesen a tetőn vagy megmarad a hagyományos cserény, vagy pedig a kuppantyú foglal helyet, amely nem más, mint egy lecsapható, felnyitható sodronylap, szintén galambfogásra. Egyébként a földön is lehet kuppantyúzni.

A galambász fölszereléséhez hozzátartozik még a szák is, vagyis az a nyélre erősített, félgömbalakú háló, amellyel egy-egy galambot kiemel a cserényből.

       A galambász gyönyörködik galambjainak röpülésében, keringésében, levegő­ben való játékos bukfencezésében, amelynek, ha előre történik: vetés, ha hátra: for­gás a neve. Különös élvezetet a vetés szerez. A vetős galamb, főleg a purcli keringőzés közben kivág a falkájából, a többi galambok közül. Mind följebb száll, majd a repü­lést elhagyva, mintegy gurulva, forogva a levegőben visszaesik, visszavet a többiekközé és így repül tovább.

       Ennél is nagyobb élvezet, valósággal szenvedély a levegőben magányosan kóvály­gó, falkájától elszakadt idegen galambnak záskmányul ejtése, befogása. Az ilyen ga­lambnak kódorgó, őgyelgő a neve. Az elszakadásnak több oka lehet. Vagy egyszerűenlemarad, ëforog a többiektől és nem talál vissza közéjük, de egyelőre haza sem. Más­kor kánya, vércse — a szegedi galambászok nyelvén öreg, a tápaiakén pedig pétör —zavarja meg és kényszeríti menekülésre, elszakadásra a falkájától.¹¹ Ilyenkor a ga­lambász azt mondja, hogy a galamb kiszakad, másképpen kiszalad, kiválik. Mostsem talál vissza a többiekhez, de riadtan keresi őket. Előfordul azonban az is, hogy

hirtelen borulás, nyári zivatar okozza a bomlást, és ilyenkor a purclifalka sokszor a felhő fölött marad és együtt halad vele. Csak ha a fölleg szétoszlik, akkor eresz­kednek le valahol. Utána két-három nap múlva némi bolyongás után azonban leg­többször hazatérnek gazdájukhoz. Az is előfordul, hogy a hirtelen nyári vihar hatal­mas erejével maga előtt sodorja nemcsak a kódorgókat, hanem a falkát is. Egy­szer, még a század elején, egy alsóvárosi vasutasnak 18 galambját egy ilyen vihar egé­szen Versecig űzte. Ott már annyira kimerültek, hogy egy szerb könnyen be tudta

őket fogni. A vasutas éppen azon a vonalon teljesített szolgálatot, és sikerült kinyo­moznia galambjai hollétét. A szerbnek annyira megtetszettek, hogy mindenáron meg akarta őket vásárolni, de gazdájuk ragaszkodott hozzájuk. így aztán némi huzavona után vissza is kapta őket. Sokszor megtörténik azonban, hogy ilyen ret­tenetes légi hajsza után csak egyes galambok térnek vissza otthonukba.

        Előfordul még az is, hogy a galamb mintegy szomorúságból válik őgyelgővé, kódorgóvá. így különösen ha a gazda valamilyen okból levágja fiókáit, és hazatérve nem találja meg őket. Sok galamb ilyenkor vagy egyedül, vagy a párjával együtt azonnal elhagyja megszokott otthonát és nem is tér vissza többet. Olykor akkor is örökre eltávozik, ha fiókájához hazaérkezve, a galambház bejáratát zárva találja.

Érdekes, hogy a kangalamb érzékenyebb. Egyébként az etetésből ő is ki szokta venni a részét, sőt más galambok fiókáiról is gondoskodik.

       Végül olykor a szokott, mögszokott galamb gondolja meg magát, és esetleg évek múlva próbál visszatérni a régi helyére, miközben természetesen kódorogni kény­telen.

       A megszokott környezetből és közösségből így vagy amúgy kiszakadt galamb magányosan kóvályog a levegőben. Ezt a galambász éles szemmel azonnal észreveszi és rögtön, sokszor sürgős munkáját is félretéve, iparkodik megszerezni magának. Az eljárások változatosak, ötletesek és mindig a körülményekhez igazodnak. Leg­általánosabb a lépezés, mellette azonban előfordul az aláhajtás, tőrözés, hurkolás, cserényözés is, sőt sokszor több fortély együttes alkalmazására is sor kerül.

      A lépezés, möglépelés idegen galamboknak ragasztóléppel való megfogása, léprecsalása.

      A lép rendesen Dorozsmán készül és a dorozsmaiak, akik egyébként is mesterei a pióca, orvosi füvek és más hasonlóak gyűjtögetésének, készítésének, a galamb­ piacon szokták árulni. Nemcsak a szegedi, hanem a környékbeli faluk, továbbá Vásárhely, Makó galambászai is tőlük vásárolnak, nemkülönben a Városban még tengődő néhány madarász is.

        ¹¹Néhány megfigyelés Lakatos K., Vadászati és madarászati emlékeimből. Szeged 1891, 158.

A rendkívüli módon ragadós lép voltaképpen a tölgy­fának egyik betegsége: kinövés a korona között, sárgazöld bibircsók a gályákon, amit Szent István király napja táján gondosan összegyűjtenek. Utána megmossák, baltafokkal megtörik, olajjal összefőzik. Addig kell kavarni, amíg nem pattog, ekkor azután az összehajtott, elhasznált csizmaszár, a lépestáska közé kerül és használható. Néha messzebb vidékekre is elmennek a fagyöngyökért. A lépnek egyébként két faj­

tája van: nyárilép és télilép. A kettő ugyanaz, csak a téli lépet lenmagolajban még külön megsütik, hogy ne fagyjon meg.

     A lépezés általában ma is a Hegedűstől jellemzett módon megy végbe. Eszköze a lépvessző, más neveken spindli, spingli, léppáca, lépespáca, lépelő, régiesen dufa, ame­lyet a galambász a padlásról a nád-, zsindely-, vagy cseréptetőbe fúrt lyukon, amely­nek lépelőluk a. neve, dug ki, amikor a kódorgó leszáll a tetőre. Ha a galamb a lépvesszővel érintkezésbe jut, szárnyai összeragadnak, maga pedig legurul, leesik a tető­ről. Innen a műveletnek legurítás neve is.

      Magas tűzfal, tető szélén álló kódorgó meglépezésére a lépezőrúd, dufázó szolgál.  Ez több méter hosszú, vékony rúd, amelynek végébe illeszthető a lépvessző, A lé­nyeges az, hogy észrevétlenül és hirtelen nyúljanak föl vele a galambhoz. Az így lëdufázott, lelépezött galamb szintén leesik és a galambász zsákmánya lesz. Most már benzinnel vagy petróleummal gondosan letisztítja a lépet, és a galambot félsötéthelyen elzárja.

      A lépezést sokszor más műveleteknek is meg kell előzniök. így a le nem szállt, levegőben kóválygó kódorgót füttyszóval, eledellel lecsalogatja, lehívi a. galambász, és úgy próbálja azután léppel vagy másként megfogni. Az ilyen galamb sokszor maga is lëéhozik, vagyis az éhség és fáradtság miatt már nem a gazdájánál, hanem ott, az idegen helyen száll le.

      Ha ez nem sikerül, akkor a galambász a maga galambjait is felhasználja. A hajtárúd, vagyis hosszú pózna segítségével mögmozdíti,förebbenti,fölugraszti, mögrivaszti a galambjait, így aztán aláhajt, alámozgat, alálegyint, aláugraszt a kódorgónak, hogy ez megzavarodjék és csatlakozzék az idegen falkához, végül pedig velük együtt száll­jon le. Most aztán már a körülmények szerint a galambász vagy a lépvesszőhöz, vagya cserényhez fordul.

      A cserényözés, mögcserényözés abban áll, hogy a kódorgóval együtt leszállt fal­kának a felnyitott cserényben ad a galambász enni, nyári időben inni is. Amikor bentmind együtt vannak, a cserénynek távolról zsineggel mozgatható tetejét rájuk csapja.

      Régi, egyszerű mód a tűrözés, amelynek egyik változata a hurkolás néha ma is elő­fordul.

      A múlt század végén a galamb mögtűrözése úgy történt, hogy a tetőből esernyő­ drótot, keresztben átfúrt pipaszárat,bodzafát dugtaki,amelyre madzaghurkot szereltek. Ennek vége a lyukak alatt a padlásra szolgált és a tetőszerkezet kakasülőjére helyezett állványon ide-oda sétáló, leskelődő galambász a kellő pillanatban megrán­totta. A fogásnak ez a módja ma már nem igen járja, de emlékeznek rá.

       A hurkolásra akkor kerül manapság is sor, amikor a galambok lent tartózkodnak a földön, és a kódorgó hirtelen tűnik föl. A galambász ilyenkor princöl, vagyis egy göröngyöt dob a maga galambjai közé, hogy kissé megrebbenjenek, és ezzel fölhív­ják magukra a kódorgó figyelmét. Ez sokszor közéjük is száll, és most a galambász

a hirtelen készített hurokkal iparkodik megfogni. Szilárdan álló karóra, szögre hosszú madzagot köt, amelynek végén hurok van. A hurok közébe magot szór, és ami­kor a galamb belemegy, alkalmas pillanatban rárántja a lábára a hurkot. Főleg olyan galambász hurkol, akinek nincsen cserénye.

       Még a kódorgó befogását is fölülmúlja az a gyönyörűség, amikor a galambász a maga falkájával, galambjaival belevet másnak a levegőben közeledő falkájába. Ilyenkor a két galambsereg összefordul, összeméri, összeforog, vagyis összevegyül, elkeveredik egymással. Rendkívül izgalmas, mert teljesen bizonytalan, hogy melyik falka kerekedik fölül és ragadja magával a másikat, illetőleg abból egy-egy galambot.

Boldog a galambász, ha sikerül szétveretni az idegen falkát és az ő falkája kerül ki győztesen ebből a gomolygásból, és a megzavarodott, fejüket vesztett idegen galam­bokkal tér haza. Ezeknek megfogása egyezik azokkal a körülményekhez képest vál­takozó eljárásokkal, amelyeket a kódorgó befogásánál már jellemeztünk.

        Mint már mondottuk, a szerzett zsákmányt, a befogott galambot a galambász mögszoktati, vagyis egy-két hétig félsötét padláson tartja, hogy elfeledje régi tartóz­kodási helyét. Utána a maga galambjai közé ereszti és összepároztatja. Sokszor elő­fordul azonban, hogy a régi gazdának valami különösen szívéhez nőtt galambjáról van szó. Elindul tehát a keresésére, és sokszor rá is talál. Most — ha jó barátságban van a két galambász — vagy pedig csak passzióból történt az elfogás — minden továb­bi nélkül visszakapja. Előfordul azonban, hogy a galamb az új gazdának is megtet­szik. Ilyenkor hiába minden könyörgés. Más eset, hogy ingyen nem akarja vissza­ adni. Ekkor bizony kisebb-nagyobb váltságdíj fizetésére kerül sor. Olykor, de arány­lag ritkán a bíróság elé kerül a dolog, amely a helyi népi szokásjoggal nem törődve, a galambot gazdájának ítéli vissza, sőt azt, aki elfogta, tulajdon elleni vétség miatt pénzbírsággal is sújtja. Az ilyesmi azonban a följelentőt a galambászok társadalmá­ban erősen megbélyegzi. Egyébként a mások galambjára túlságos, feltűnő szenvedéllyel sóvárgó galambásznak galambcsíszár, galambsinter a tréfás neve.

       Végül meg kell emlékeznünk a galambokhoz fűződő szegedi szólásokról, hiedel­mekről, és szokásokról is.

       A szegedi nép is ismeri a munkára serkentő közmondást: ne várd, hogy a sült galamb a szádba repüljön. Aki forgolódik, nem találja helyét, arra ezt mondják: topo­rog mint a tojó galamb. Kövérkés, fiatal fehérnépnek töltött galamb a kedveskedő meg­jelölése.

       Elég sok a hiedelem is. így meghal a családból valaki, ha fehér galamb repüli át a házat. Az is halált jelent, ha valaki fehér galambbal álmodik. A galambokat egye­sek koponyából szokták itatni.¹²Algyőn egyes galambászok behunyt szemmel ki­ mennek a temetőbe és egyik sírról földet markolnak föl. Szoktatás céljából ezt szór­ják a galambpadlásra. Mások szerint a koldustól lopott bot legjobb a galamb kijárójánál. Úgy vélik, hogy a galamb megszokik, ha koponyából iszik, és ezen a boton jár

ki a házából. ¹³ A hiedelem öreg galambászok körében ma is él.

      Akadtak Tápén olyan lányos anyák, akik odabűvölés céljából galambszívet törtek, sütöttek abba a kalácsba, amellyel a kérőbejött legényt megkínálták.

       Érdekes újabb szokás, hogy a galambász esküvője után galambásztársai a temp­lomajtóban egy pár fehér galambot eresztenek el. Ha pedig meghal, akkor az egyházi szertartás és a koporsónak a sírba eresztése után ládában vagy zsákban kihozott kedves galambjait szabadon eresztik. Mesélik, hogy egy fiatal alsóvárosi galambász­nak, Virágh Györgynek legkedvesebb galambját, nagy megdöbbenésre, véletlenül vele együtt földelték el. A többi elröpült.¹⁴

          ¹²Ismeri Tömörkény L, Új bor idején 148; Móra F., Utazás a földalatti Magyarországon 21.

          ¹³Kálmány II, 227.

         ¹⁴Előadásunk első megjelenése: A szegedi galambászat. NK. 1956. Itt kiegészítésekkel bőví­- tettük, tehát ez a végleges szövegezés.